Apa lettem

Örülök, hogy végre van egy kevés időm blogot írni, az utóbbi pár napban rengeteg munka torlódott fel előttem. De ez nem is lényeges. Majdnem 2 hetes túlhordás után Dórit az ünnepek utáni keddre behívták, hogy megindítsák a szülést. Végül nem kellett mesterségesen indítani, mert mire odaértünk, már látható jelei voltak annak, hogy azon a napon akar megszületni a baba.

Apás szülés volt. Azaz nem egészen, de erről később. Sokan furcsán is néztek, amikor erről beszéltem, de utólag belegondolva sokkal jobb, hogy nem az előtérben várakoztam, hanem aktív résztvevője voltam az eseményeknek. Dóri tarkóját kellett fognom például, amikor nyomott és meg tudtam nyugtatni, amikor nagyon fájt. A magam módján persze csak annyit mondtam, hogy “ki kell bírni”. Vagy valami hasonlót, már nem emlékszem. Nem nagyon volt rá szükség, mert Dórit keményebb vasból faragták. Abszolút nem láttam azt a fájdalmat az arcán, mint egyes amerikai filmekben. Inkább olyasmit, hogy kibírom, mert nagyon meg akarok szülni. Annyira simán mentek a dolgok, hogy egyetlen nővér nézett csak be 5-10 percenként, az orvos pedig kb másfél óránként. 7 órától délig egyre sűrűbben jöttek a fájások, a végén már többféle pózban kellett nyomni, egy számomra vicces formájú szék is jelen volt, ami egy nagy, puha labdából és háttámlából állt. Az sokat volt használatban nálunk. A lenti történésekre innentől nem mertem nézni, de azt hiszem, hogy egy apukának nem is az a dolga.

A nővér szerint a feje búbja már látszódott, de tovább nem tudott jönni. Mivel 130-ról a nyomások után 100 körülre esett vissza a szívhang, azonnal hívta az orvost, akinek az első kérdése az volt a telefonban (kihallatszott), hogy megvan-e a baba. Innen kezdtek gyorsulni az események. Pár percen belül ott volt három orvos és több nővér is, a nagyobb darab orvos Dóri hasába könyökölt, tehát lefelé nyomta a gyereket, de csak nem tudott lejjebb jönni. “Oké, a következő fájást még megvárjuk, utána így vagy műtéttel, de mindenképpen meg lesz a baba.” Valami hasonló hangzott el és én majdnem a földön találtam magam. Még egy könyöklés Dóri hasára és már tolták is át a műtőbe. “Nem kockáztatjuk meg az oxigénhiányt, amikor túl sokáig marad a szülőcsatornában”, ezt mondták. Én és némi hideg veríték kint várakoztam. Fel sem fogtam, amikor 10 perc múlva a nővér megjelent egy “lepedővel” a karjában. Azt tudni kell rólam, hogy attól sem ered el a könnyem, amikor 20 kilós satu esik a lábamra, de most zokogtam az örömtől. A nővér a kezembe nyomta a babát, hogy fogjam, amíg Dórit felébresztik. Hihetetlen élmény volt. Valójában egy elkékült, krumplifejű gyerekre számítottam, de Ő rózsaszínű, kerek fejű és abszolút életerős újszülöttnek nézett ki. Nem sírt sokat. Néha elkezdte, de csak addig, amíg csöndben voltam. Jobb nem jutott eszembe, így bemutatkoztam és elmondtam, hogy épp mit csinálok vele és hová viszem a séta közben. Láthatóan a hangomra megnyugodott, sőt néha kinyitotta a szemét, nézelődött. Sötétkék, bár gondolom minden újszülöttnek ilyen. - Ha épp erre téved egy anyuka, erre írhatna valamit, mert fogalmam sincs - Dórit levitték a szobájába, Ákost pedig betették egy inkubátorba, hogy ne én vigyem le a lépcsőn. Azt hiszem meg is fürdették. Nagyon vicces, hogy a fején még látszott az a kör, ameddig kibújt, mintha egy szánkózás után levette volna a sapkát magáról

Később az orvos elmondta, hogy azért nem tudott kijönni, mert a szülőcsatornában a nagy mozgolódásban a nyaka köré tekerte a köldökzsinórt és bár ő is a természetes szülés mellett van, ilyenkor jobb a császár.

Egyébként Dr. Lintner Ferenc volt az orvos, a kórházban csak “Tanár Úrként” emlegették, láthatóan nagy tiszteletben áll. Vele (és természetesen mindenkivel) nagyon meg vagyunk elégedve. Mindig mosolygósan és határozottan tette a dolgát. Nem tudom, hogy szabad-e neveket közölni, de majd szól, ha mégsem.

Ákosnak neveztük, 3.7kg és 57cm hosszú. Azt mondták, a magasságomat örökölte. Hurrá. Én ezek után legalább három gyereket szeretnék, erről Dóri most biztosan mást mondana. Szombaton jöhetnek haza, ha minden jól megy, de addig is minden reggel ott vagyok.

Ajánlom az apás szülést? Naná! Sokkal rosszabb lett volna a folyosón tördelni a kezemet és utána idegeskedni a műtő előtt úgy, hogy fogalmam sincs, hogy miért kerültek oda. Nem utolsó sorban az anyukának is sokkal jobb. Aki esetleg a látványtól fél: nem kötelező a tűzvonalban állni.

Néhány kép bal oldalon